Vannak olyan emberek, akik életük nagy döntéseit képesek percek alatt meghozni. Nos én nem ilyen ember vagyok. Általában nálam a fontos döntéseknek nagyon sokat kell érniük, habár szeretem a spontán ötleteket is, néha vannak ilyenek is :), de a fontos döntéseket hajlamos vagyok nem csak, hogy túl sokáig fontolgatni, hanem halogatni is. Így volt ez a megtérésemmel is.
Amikor kb. 12 éves koromban először bekerültem egy gyülekezetbe, nem saját akaratomból történt, vittek. Aput hívta meg a falunk orvosa, akivel jóban volt. Én mentem vele, és minden olyan "modern templomos"-nak tűnt, persze ez egy baptista gyülekezet volt. Nem ámultam és bámultam, tulajdonképpen nem is izgatott a dolog. Ültem és szorgalmasan rajzolgattam. Első művem egy tank, ami épp akkori rajztudásom büszke csúcsa volt. Látszik mennyire értettem a kereszténység dolgot... semennyire :).
Aztán mentünk többször is, én bekerültem a vasárnapi iskolába. Unalmasnak találtam. A vezetői pedig nagyon lelkesek voltak, de én csak ültem, mint egy begubózott kis autista. Örülök, hogy nem vagyok az :).
Valószínű azért voltam passzív, mert a suliban én tartoztam a "galamblelkű" = "szaduljuk őt" kategóriához, így megaláztatásból volt részem bőven, főleg, hogy ezt nem is tudtam kezelni, így azt hittem az élet csak egy szürkés félelem a társadalomtól. Örülök, hogy volt mindig 1-2 BARÁTom, akik persze lányok voltak, ezért barátot írok, hogy érthető legyen. Érdekes módon ők mindig meghallgattak. Azt hiszem mintapéldája voltunk a fiú-lány barátságoknak. Egy ágyban aludtunk egy takaróval, és mint OLYAN, eszünkbe sem jutott, mert úgy gondolkodtunk, mintha vér szerinti testvérek lennénk. (persze manapság már nem szoktam a rokonaimon kívül mással aludni :D )
Az idő telt, én felkerültem Pestre egyetemre, a barátságok elhalványultak. Egyedül maradtam, az emlékek, érzések halmozódtak.
Az az igazság, túl flegmatikus vagyok, hogy ezek miatt depresszióba essem, de azért rossz volt. Persze ezek a barátságok oldottak a gátlásaimon, de az egyetemen azért most sem voltam az élvonalban a partyarcok között. Akkoriban már a "Törekvők órájának" nevezett alkalomra is jártam. Végülis azt is úgy ajánlották, hogy kéne mennem, de az legalább közelebb állt hozzám, mivel kisebb közösségben, közvetlenebbül zajlott, így nem lehetett háttérbe szorulni. Ott értettem meg mi a válasz arra a sok kérdésre, amelyek bennem voltak, és néha még megfogalmazni sem tudtam őket. Egyszerűen űrként tátongtak.
Megértettem a legfontosabbat. Mert az oké, hogy van Isten, lennie is kell, ezt eddig is így gondoltam. De! Ki az, hogy Jézus, és minek ide még egy személy, amikor minden happy, Isten szeret és vigyáz rám? Hát igen, eddig igaz is, de rá kellett, hogy jöjjek: szabad akaratot adott az embernek, nekem is. Ezt tiszteletben tartja. És miért kellett akkor Jézus? Mert az ember szabad akaratából esett bűnbe (Ádám és Éva ugyebár), és ez a bűnös állapot így, öröklődött, és most is öröklődik. Ezek után az emberek csak akkor vállalhattak közösséget Istennel, ha engesztelésül áldozatokat mutattak be Neki. Ajjaj... Viszont! Ezért jött Jézus, hogy minden emberért bemutassa egyedüli, és elegendő áldozatát, Isten tulajdon fiaként. Ide kell szintén a szabad akarat, mivel az ember (pl én :) ) még ma is bűnnel születik (lásd a gonoszkodó gyerekeket, akármilyen neveltetés ellenére), és ha önmagamtól nem döntök úgy, hogy elfogadom ezt az áldozatot, akkor az előző állapotban maradok.
Én döntöttem. Állítsuk vissza a kapcsolatot! Egyik Törekvőkön imádkoztam és döntöttem: elfogadom és komolyan veszem ezt az áldozatot, amely értem történt. Éreztem, hogy Isten ott volt nagyon közel :).
Így már közösségbe lehetek Vele, most is itt van, mikor ezen sorokat pötyögöm. Mostmár képes vagyok meglátni, mi az a jó amit velem akar. Mert jót akar, és igenis szeret.
Ha pedig most az a kérdés, "Akkor miért van annyi éhezés és betegség... stb?" itt találhatóak válaszok :) http://tinyurl.com/theans
Ennyi. Örülök, hogy mostmár Istennel lehetek, és a legjobb barátom lehet, akit mindig megkérdezhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése